Már hetek óta vágjuk a centit, azaz számoljuk a napokat a gyerekekkel, hogy mikor mehetünk ki végre megint Dömösre, a mi erdei házikónkba. Amikor jó idő lesz, amikor majd tavasz lesz!- hangzik unos-untig ismételt válaszom. Most úgy néz ki, hogy talán a jövő héten.

A ház, mely alig 1 km-re van a híres kirándulóhelytől, a Rám-szakadéktól, egy festői völgyben fekszik a Malom-patak partján, és ugyancsak kb. 1 km-re van attól a háztól, ahol édesanyám felnőtt. Az a ház igazi mesebeli házikó volt, régi formájú faspalettás ablakokkal, mókuslakta padlással, saját patakparttal és hatalmas, varázslatos kerttel. A kis szobákban különleges antik bútorok és rengeteg régi festmény vett bennünket körül, amelyek műgyűjtő üknagybátyámtól származtak. Esténként forróvizes palackokkal melegítettük az ágyat, reggelente dióval hívtuk a cinéket.

Ezzel a házzal találkozott édesanyám Esztergomban pár éve, egy forró  nyári napon. Nagyanyó és nagyapó már rég nem éltek, a házat idegen család lakta. De akkor ott valamiért szembejött a ház, pontosabban egy galéria kirakatában várt bennünket. Anyukám először nem is akart hinni a szemének. Hiszen ez a mi házunk!  Ezt nem lehet itt hagyni! ... Így került hozzánk a kis akvarell. 1952-ben festette Bajor Ágost, aki Babits baráti köréhez tartozott, és sűrűn látogatta a Dömösön akkoriban működő művésztelepet.

Sokáig a régi aranykeretben lógott az új erdei ház falán, ám amikor felújítottuk a házat, a kép már nem illett a képbe. Ezért átöltöztettem.

Miután lemértem a képet, léceket szabattam Bakos asztalosnál egy régies, kereszt alakú képkerethez. Faragasztóval összeragasztottam a darabokat az illesztéseknél, és fémpánttal is rögzítettem őket.

Akril festékkel lefestettem és "antikoltam" a keretet.

A vastag kartont, ami mögé a képet tettem, ragasztószalaggal a keretre rögzítettem ..

A felújítás során az új ház falait fehérre festettük, ahogy a beépített kanapét is. A székek a régi dömösi házból kerültek ide, és csak annyit javítottam rajtuk, hogy ne dülöngéljenek. A zöld thonet szék sem lett átfestve, mert tetszik, hogy olyan kopott, meg egyébként is divat a shabby chic. Az akvarellkép  keretének színét is ehhez igazítottam.

A galériafalra családi dokumentumok, gyerekfotók és rajzok kerültek dédszüleim szamarának marhalevele és dédnagyapám fa sárpapucsa társaságában. Meg még egy kis csipketerítő, meg egy, az erdőben talált érdekes formájú gyökér. Csupa személyes emlék, ahogy a másik falon lévő akvarell is, a régi házról. Túl intim? Talán. De nem attól otthon az otthon, hogy rólunk, az emlékeinkről és az érzéseinkről szól?

 A jövő héten talán kijutunk. Addigra talán a tavasz is legyőzi a telet. Az erdő akkor lesz a legszebb. Szertartásosan megsimogatjuk a feszes rügyeket és a leheletfinom, bársonyos levélkéket, és még mindent belátunk. Odafelé pedig rápillantunk a régi házra, amely lebetonozott kertjével és a durva, tájidegen emeletráépítéssel szerencsére egyáltalán nem emlékeztet az étkezőasztalunk felett látható egykori csodára.