Az évzáró közeledtével évről évre nő bennem az izgalom, hogy vajon minek örülnének a mi kedves óvónénijeink, tanító néninjeink. Mi lenne az, amivel a sok odafigyelést viszonozni tudjuk, és mi lehetne az, amivel azt üzenhetjük nekik, hogy igenis, tudjuk, hogy az övék az egyik legfontosabb munka. Ilyenkor elindul tehát a puhatolózás.

Ennek eredményeként két éve arra jutottunk, hogy Saci néni és Kriszti néni bizonyára nagyon örülne egy szimbolikus ajándéknak, amit mi, szülők és a gyerekek együtt készítünk. Így indult a szék-projekt.

Miután eldöntöttük, hogy az áldozat két Stefan szék lesz az Ikeából, a kérdés a következő volt: hogyan hagyhatja szám szerint 30 négy-ötéves gyerek a keze nyomát egyetlen széken úgy, hogy munka közben ne legyen káosz  és a végeredményen mindenki beazonosítható legyen?

Szerencsére a szék ülőfelülete elég nagynak tűnt ahhoz, hogy mindenki rárajzolja a jelét. De hogy ez zökkenőmentesen menjen, előzőleg helyett kell csinálni a jeleknek. A nagy festőbulit megelőző este ezért akril festékkel 30 kockát festettem a székekre.

Miután kimértem a vonalakat, ragasztószalaggal igyekeztem letakarni a határokat. Ez az elején nagyszerűen ment, de mivel a festék nem száradt elég gyorsan, nekem viszont csak egy éjszakám volt a dologra, egy idő után szabad kézzel próbáltam meg egyenes vonalakat húzni. Aki csinált már ilyet, az tudja, hogy ez szinte a lehetetlennel határos, még szerencse, hogy nem mérnököknek készítettünk ajándékot. Ezért megengedően úgy döntöttem, hogy az ákombákomok és gyerekrajzok világába ennyi girbegurbaság belefér.

Másnap igazi piknikhangulatban folytatódott a munka. Szinte a teljes csoport megjelent szülőstől, kistesóstól,  és akik nem jöttek, azoknak a kockája sem maradt üresen, hiszen ahogy minden csoportban, nálunk is akadtak különösen szorgalmas csemeték.

Saci néni és Kriszti néni nagyon örült az ajándéknak, mi pedig úgy éreztük, az örökkévalóság számára sikerült alkotnunk valamit. Az egyetlen szépséghiba talán az volt, hogy akril spray-vel tartósítottam a felületet ecsetes lakkozás helyett, ezért az, ahogy az a közeli képeken is látszik, idővel picit felpöttyöződött. Saci néni azóta nyugdíjba ment, Kriszti néni pedig óvodavezető lett, de mindketten azóta is nagy becsben tartják a kis sárgarigóik alkotását. Mi pedig hálás szeretettel gondolunk rájuk.