Öltözködni kéne már, ha egyszer én vagyok az Öltöztetőnő, vagy legalább is mutogatni azt, hogyan öltözködnek mások, de az elhúzódó téli szürkeségben inkább befelé öltözöm. Azaz a lakásba próbálok minél több jókedvű színt és egy icipici tavaszt csempészni. Az óvoda, iskola, piac háromszöge kevéssé inspirál a tollászkodásra, és inkább csak lélekben és fantáziákban készülök arra az időre, amikor végre ledobhatom magamról a réteges öltözködés többkilónyi terhét. Sok tervem van, gondolatban többször végigjártam már a Turitúrákat, amelyek a tavasz első jeleire be is indulnak. A részletekről hamarosan beszámolok a téma komolyságához illő gusztusos tálalásban.
A kreálhatnék azonban addig sem lankad, nem telhet úgy el egy nap, hogy valamit ne igazítsak, öltöztessek legalább a legszűkebb házam táját. Legutóbb a még ősszel szedett galagonyaágat vettem kezelésbe. Izzó piros bogyóit rég ledobta, a formája azonban szép, mint általában a galagonyáé, ezért megtartottam és átöltöztettem.
Néhány évvel ezelőtt beszereztem pár műágacskát kedves kis orgonavirágokkal, amelyek a szekrény mélyén lapultak ezidáig. Azaz javítok, még a régi lakásban is használtam belőlük egy marékra való szirmot a jól ismert ikeás Ris-lámpa feltuningolására. Most a maradék került sorra. A kis virágokat lecuppantottam a műanyag szárról, és feltűztem, vagyis inkább ráhúztam őket a galagonya tüskéire. A kimaradt pár orgonaszirom pedig egy műgerberavirág társaságát élvezheti az éjjelszekrényen.
Az elágazásra egy apró ágdarabokból házilag barkácsolt fészket ültettem, a fészekbe és itt-ott az ágakra pedig az itt a blogon már bemutatott rószaszínes műmadárkáimat, amiket (akiket?) még szintén az ősszel szereztem be a kreatív boltból, ahol épp ki akarták őket selejtezni. Szépen mutatnak az ablakközben napozó ciklámenekről nyesett virágok társaságában.
Bár a csendélet alkotórészei között sok a MŰ (-anyag), az utánzat, úgy érzem a végeredmény mégsem egy giccshalmaz, hanem nagyon is igazi és eredeti lett. Mert mi a giccs? Egyesek szerint az, ami közhelyes. Coco Chanel szerint pedig ez, azaz a közhelyesség a legnagyobb ellenség, már ami az öltöztetést illeti. Talán igaza van.
Aztán eszembe jutott még a múlt héten a Szépművészetiben látott nagy Cézanne kiállítás is, amit a gyerekekkel néztünk meg. A tárlatvezető mesélte, hogy Cézanne általában nagyon hosszú ideig dolgozott egy-egy képén, így a csendéleteken is, és sokat bosszankodott azon, hogy szépen elhelyezett gyümölcsök nagyon gyorsan tönkremennek. Szerette volna élőben konzerválni a látványt. A több képén is látható, Jenga-alakzatban egymásra tornyozott babapiskótákat például konzerválta is a maga módján, összeragasztotta őket, hogy a tartsák a formát. Amikor erre gondolok, úgy érzem, öltöztetőnőként én is azt kutatom, mitől szép és igaz egy kompozíció, álljon bár orgonaszírmű galagonyaágból és műmadarakból.
A nappaliban található madaras mobilhoz többféle fehéres árnylatú és textúrájú papírt használtam. A selyemfényű papírok különösen szépen mutatnak, mivel gyönyörűen verik vissza a fényt. Ezekből vágtam ki a fenti sablonok szerinti formákat. Még szebb az összhatás, ha többféle formát használunk, ezért a szárnyformákat nyugodtan variálhatjuk. A szárnyakat óvatosan beleillesztettem a madarak hasán snitzerrel vágott résbe, majd tűvel vékony cérnát fűztem át a madarak testén különböző helyeken, ezzel biztosítva azt, hogy ne csak egy irányba repüljenek. Egyik-másiknak a szemét is kihangsúlyoztam.
b.jpg)
Birtokba vettem hát a Fotókönyvbolt standjának egyik sarkát és kipakoltam. Vintage hangulatú kellékeket válogattam össze, jórészt itthonról, amelyek ebben a polgári idillt idéző mini enteriőrben is jól megfértek egymás mellett, hangulatos hátteret biztosítva esküvői ékszereimnek. Az egyszerűségében gyönyörű menyasszonyi ruhát leendő kolléganőimtől, az Innoé divatműhelyéből kölcsönöztem. A falak tapétamintáját pedig a Fotókönyvbolt grafikusának köszönhettem, aki egyeztetés nélkül is ráérzett arra, mi kell nekem.
A piros szőnyeg adottság volt, legszívesebben az egészet letakartam volna, de erre nem volt lehetőség, így a csak "magam alatt" tüntettem el egy patinás (oké, megadom magam: használt) birkabőrrel. Jó megoldásnak bizonyult a szinteltolásos építkezés, mivel lényegesen nagyobbnak érződött az installáció, mint amekkora a valóságban volt.
Hogy teljes legyen a kép, a Fotókönyvbolt programjával készítettem egy fotókönyvet is az ékszereimről. Ezt még a hozzám hasonló antiprogramozók is könnyedén, percek alatt letölthetik a 
Sári nem akart koccintani. Mondtuk neki, hogy újévkor ez így szokás, de hajthatatlan volt. Aztán megkérdezte: Mi az az újév? Hát az, ami most van, tudod, amikor elölről kezdődik minden, válaszoltam neki, és megint január elseje van. De mi az az újév? kérdezte egyre türelmetlenebbül. Ekkor rájöttem, hogy igaza van. Mert egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy hirtelen mitől új az év, mikor semmi nem történt az előző percekhez képest. Így hát gyorsan kerekítettem neki egy két perces kiselőadást arról, hogy a Föld egy év alatt kerüli meg a napot (még szerencse, hogy kéznél volt a karácsonyra kapott földgömb), és ez így megy, mióta világ a világ. Ezért ismétlődnek a hónapok, és úgy általában minden. Ettől valamelyest megnyugodott, én pedig már tudtam, hogy ezt a posztot meg fogom írni, mert ez a legjobb alkalom, hogy bemutassam a közös művünket, amit még a nyáron készítettem, megörökítendő az ő filozofikus meglátását a világegyetemben elfoglalt helyéről. Akkoriban többször beszélgettünk arról, hogy a csillagok, mint a mi napunk is, óriásiak, de nagyon távol vannak, ezért tűnnek olyan picinek. És ekkor jött ez a bizonyos mondat...
Alkoholos filccel átmásoltam őket egy átlátszó műanyagra, ami ebben az esetben az ételes műanyag dobozok tetejét jelentette.
Kivágtam őket és a negatívjukkal dolgoztam tovább.
Ezen a ponton érdemes igazán precíznek lenni. Kétoldalú ragasztóval erősítettem a sablont az anyaghoz, de jobb lett volna, ha felszedhető ragasztóspray-t használok, akkor kevéssé folyik a sablon alá a festék. Használjatok egyszerű ruhafestéket, bár én itt fehér akrilfestéket használtam. Érdemes stencilecsettel dolgozni, a türelmetlenek és kevésbé pedánsak megpróbálhatják akár sima ecsettel is.
Ez a poszt nehezen született meg. A karácsony utáni általános punnyadásban én is leeresztettem, de közben azt éreztem, hogy az év lezárásaként, összegzésként kellene ide a blogba valami nagyon szép. A legjobb lett volna persze egy saját anyag, de a nagy öltöztetések csak januárban kezdődnek, ezért arról csak később tudok majd beszámolni. A kislányaimról készült fotókból már adtam ízelítőt, a saját ruhatáram is felsejlett egy-két poszt erejéig, az a néhány további szett, amikben a Vörösmarty téri vásárban a családi manufaktúránkban készülő Mariiko sapkák (
Nagyon szeretem és csodálom Uljana Szergejenkót, akinek a nevével és csodás ruhakölteményeivel pár hónapja találkoztam először. Az igazi felfedezés azonban az elmúlt napok eredménye. Olyan hatással volt rám, mint annak idején Alexander McQueen, a zseniális angol tervező: katartikussal. Miközben a munkáikat nézegettem, rájöttem arra, hogy miért nem szeretem a divatot, és miért érzem azt, hogy nagyon kicsi és mégis beláthatatlanul óriási a különbség a divatos és a stílusos megjelenés között. És hogy míg az egyik a felszín, addig a másik valahogy nagyon közel van a lényeghez. 
Uljana Szergejenko munkáin és személyiségén átsüt az, hogy autonóm, szuverén ember. Mondhatjátok persze, hogy egy orosz oligarcha felesége könnyen megteheti, hogy ő diktáljon, és ne mások neki. Biztosan van a jelenségnek egy ilyen olvasata is. Én most inkább annak az érzésnek adok hangot, hogy amikor őt látom, akkor az önazonosság követendő példáját látom benne, azt, aki nem utánoz, hanem megalkotja saját magát. A nacionalizmusa, ha van itt egyáltalán értelme ennek a szónak, valahogy egészséges. Szervesen és agressziómentesen folytatja a sokféle hagyományt, amiben felnőtt. Sőt, még messzebb megy: összegez. Sokféle női sors, minta és szerep ismerhető fel és simul össze végtelenül finoman, divatos angol szóval seamless, azaz varratok nélkül az alkotásaiban, ahogy ez érződik a korábbi kollekcióin is.
Amikor elhatároztam, hogy Öltöztetőnőként folytatom azt, amit világéletemben csináltam, valami ilyesmi lebegett a szemem előtt. Nem szeretnék divatos lenni. És téged sem szeretnélek átváltoztatni azért, hogy divatos legyél. Ne legyél az! Legyél azonos önmagaddal, én pedig, ha szeretnéd, segítek megtalálni azt, ami a legkülső burkod lehet, ami egy veled. Ha mindez sikerül, --már előre izgulok, hogy így legyen--, akkor több leszel, mint divatos. Megismételhetetlen vagy, mint mindenki, és megismételhetetlenséged a megjelenésed is tükrözni fogja.
Az év talán leglustább időszaka a két ünnep közötti pár nap. Ilyenkor végre lelkiismeret-furdalás nélkül foglalkozhatom én is a blogommal, és most jut idő arra is, amire karácsony előtt nem volt. Az ünnepre való készülés legpihentetőbb pillanatai mindig azok a számomra, amikor dekorálok. Nem vagyunk vallásosak, ezért nekem a díszítés jelenti a ráhangolódást. Nem mintha november közepétől kezdve nem számoltuk volna meg a gyerekekkel minden nap, hányat kell még aludnunk karácsonyig, a rengeteg teendő miatt mégis inkább az az érzés dominált bennem, hogy mennyi beszereznivalóról kell még gondoskodnom, és mennyi mindent meg kell még szerveznem.
