Ha jól emlékszem, Karinthy volt az, akinek egyik kedvenc játéka az volt a barátaival, hogy a világtörténelem legkülönbözőbb alakjait néhány lépésben összehozták egymással. Aki a leggyorsabban megtalálta a kapcsolatot az illetők között, az nyert. Hogy ez miért jutott eszembe?

Mert egy szép őszi napon két lépésben sikerült eljutnom egyik kedvenc kortárs szerzőmhöz, Sofi Oksanenhez. A két lépés valójában egy lépés volt, a közvetítője pedig egy régi egyetemi évfolyamtársam és barátnőm, aki a polcomon meglátta az írónő két regényét. Kati, így hívják a barátnőt, korábban a Scolarnál, Sofi Oskanen magyar kiadójánál dolgozott, és a Tisztogatás itthoni bemutatóján barátkozott össze Sofival."Ő a te embered!" mondta, és igaza volt, mert Sofinak nemcsak íróként, hanem ahogy a képeken is látszik, nőként is fantasztikus a stílusa. Geometrikus ékszereim közül választott egy markáns, látványos darabot, melynek színeit lila, kék és bordó nemezcsíkokkal átszőtt dús raszta hajához igazítottam.

Most hazabeszélek, de hogy mellé nem beszélek, arra bizonyíték ez a sorozat, amely a Vörösmarty téren készült, a karácsonyi vásárban, ahol a családi manufaktúránkban készült, kézzel kötött Mariiko sapkákat áruljuk. Legfiatalabb vásárlónk eddig 12 éves, a legidősebb pedig 82 volt.

Egy öltöztetőnőnek sapkákat árulni ideális feladat és nagyszerű kihívás, mert a fej, illetve az arc a főbejárat. Persze a test más részei is hangsúlyosak lehetnek, de a legtöbbet mégiscsak az arcunkkal kommunikálunk. Sapkát próbálni egy másik emberre egyfajta intimitást feltételez. Azt, hogy ő közel enged magához, amiért én nagyon hálás vagyok. Amikor pedig sikerül eltalálni azt, ami jól áll neki, ő érez hálát, mert szépnek látja magát. Azt hiszem, ezeken a fotókon érezhető valami ebből a kitüntetett pillanatból.

A Ferenciek terén battyogtam lefelé a lépcsőn, amikor egészen beleszédültem a lehullott sárga falevelek, a szürke kövek és a fekete csizmám látványába. Ebből születtek a falevélsárga, betonszürke és csizmafekete ékszerek.

Már többször is írtam, hogy a reciklálás híve vagyok. Ha kidobok valamit, azt szelektív módon teszem, de ha lehet, inkább új életet adok a tárgyaknak. Itt van mindjárt ez a madárlátta mohakoszorú. Tavasszal és ősszel már jól szerepelt, sőt már tavaly télen is, de mivel akkor még nem volt ez a blog, az adventi koszorúvá avanzsált mohakoszorúról készült fotó csak várt türelmesen a fiókban, hogy végre eljöjjön az ő ideje.

Jól tette, hogy várt, mert a piacon látott adventi koszorúk után megállapíthattam, hogy ennek a koszorúnak van egyénisége. Más. Nincs rajta szalag, se csillogó arany, mégis vidám és ünnepélyes. Vidámságát a színes fejű gombostűkkel a koszorúhoz rögzített színes fa- és üveggyöngyök adják, ünnepélyességét pedig a fehér porcelánangyalka.  Nemcsak a peremét használtam, hanem a belsejét is, miután az egészet rátettem egy dísztálcára. A közepére téli terméseket halmoztam, borostyánággal díszítettem, és a megmaradt szép sárga dísztököt is beletettem, bár ez egy adventi koszorúnak igazán nem kötelező kelléke. Színfoltnak azonban egyenesen remek, ezért természetesen megtartottam.

Advent elmúltával azután a gyertyák lekerülhetnek róla, a színes, gyöngyös mohakoszorú azonban még sokáig vidámságot visz a szürke téli hétköznapokba.

Hogy mit keres a csizma az asztalon, azaz a nyár a télben? Jogos a felvetés, de van rá egy kristálytiszta magyarázatom. Ha igazán személyes és életre szóló ajándékot szeretnétek adni a hozzátok közelállóknak karácsonyra, fotóztassátok le csemetéiteket Garai Edittel, aki igazi profi, és gyerekfotós minőségében New York-i ügynökségeknek is dolgozik. Majd készítsetek fotókönyvet a képekből a Fotókönyvboltban, ez az egyetlen magyar fotókönyves cég, a szoftverük pedig olyan egyszerű, hogy bárki megtanulhatja.

Edit barátnőm, aki az ékszeres divatfotóimat készíti, még augusztusban fényképezte le a lányokat, Esztert és Sárit a Dunakanyarban, az erdőben álló házikónkban és a mellette csordogáló patak, illetve a Duna partján. Az akció a lányok reszortja volt, a finomságokat anyukám készítette, a stylingot pedig én követtem el, amit a kisebbik, Sári komolyan szabotált, ezért maradt rajta végül a nap felében a kedvenc, agyonhordott sortja.

Azt hiszem, az okostelefonok és a profi amatőrgépek korában is nagy a különbség a magunk készítette családi fotó és egy profi munkája között. Amikor ezekre a képekre ránézek, mintha profi stock képet néznék a gyerekeimről, olyat, amit a legjobbak készítenek. Nem véletlen, hogy New Yorkban is ráharaptak Garai Edit fotóira.

Gondold meg, még van egy kis idő karácsonyig.

Hello! Ezzel a vidám csendélettel, amit itthon fotóztam, ezennel meghívlak benneteket a holnapi, azaz december 2-ai Wampra, a Millenárisra. A vásárban mariiko sapkákat és az ékszereimet éfogom kiállítani. Gyertek és nyüzsögjetek, no és persze látogassatok meg!

Ami pedig a fenti csipke- és virágidillt illeti, elárulom, hogy ez a nászajándékba kapott tiffany-állólámpa, amit régi csipkékkel borítottam és virágkitűzőkkel, szalagokkal koronáztam, sőt még egy fehér műmadárka is rászállt. Erre a finom kis álcára azért volt szükség, mert eredeti állapotában a lámpa nem illett a lakásunkba, de megválni nem szerettem volna tőle. Az egész projekt spontán volt és gyors, az ötlet megszületésétől számított 8. perc végén már örülhettem is a végeredménynek.

A falon lévő felirat drótból készült és ragasztószalag-cafatokkal van a falra ragasztva, pontosabban nyomva. Szeretem, hogy ilyen egyszerű, laza és főként azt, hogy kedves köszönéssel fogadja a belépőt. Ugyanis ez az, amit a lakásunkba lépve először megpillanthatsz.

Gondoltad volna, hogy ez egy munkaruha?

Helyszín: a Vörösmarty tér. Időpont: november 15-tól december 24-ig. Azaz pontosan 40 nap. Ennyi ideig tart a karácsonyi vásár, és ennyi ideig kell az időjárással és olykor a vásárlókkal dacolnia az embernek, ha már kézművességre és a családi manufaktúra keretében készített, kézzel kötött mariiko sapkák értékesítésére adta a fejét.Akkor is ha fúj, akkor is, ha fagy, állni kell a sarat és a vevők időnkénti ostromát egyaránt. Ehhez pedig komoly munkaruha kell. Sokan ezért síruhába öltöznek, mások tíz pulóvert húznak, egy Öltöztetőnőnek viszont úgy kell öltöznie, hogy mindemellett stílusos is legyen.

Mariela Burani kimonófazonú dzseki Milánóból, virágos béléssel megspékelve és a világ legszebb ruhacímkéjével megjelölve, (a Maggies Bartók Béla úti üzletében vadásztam)

mongolos fazonú mariiko sapka, fekete és fekete-spriccelt gyapjú illetve részben műszálas fonálból kézzel kötve, (hasonlót találtok a mariiko facebook oldalán és a a karácsonyi vásárban, a Vörösmarty téren),

fekete Mexx anorák anyagú, A vonalú, hosszú szoknya, (amit szintén a Maggies-ben vettem, és most nem fotóztam le)

bélelt gumicsizma (nem tudom honnan, ilyet ma mindenhol láthatsz),

és fa nyakláncok, amiket természetesen dzsekin kívül hordok, mert így is SZABAD.

Szeretnél te is izgalmas téli ruhatárat magadnak? Stílusos és vagány akarsz lenni anélkül, hogy vagyonokat költenél? Írj nekem a czokildi@gmail.com címre, hívj a 06- 30 3437643-as számon, vagy csatlakozz a hamarosan induló öltöztetőnős Turitúrák egyikéhez, amelyről nemsokára hírt adok.

Az ihlet bárhonnan jöhet. Akár egy csatornafedéltől is, amit a Váci utcán fotóztam. A szürke és a bronz színpárosítás magamtól talán nem jutott volna eszembe, ezért vagyok végtelenül hálás a Budapesti Elektromos Műveknek, mert felnyitotta a szemem.  Az élet ismét bebizonyította, hogy az ötlet általában a földön hever. Csak fel kell venni.

A szürkés fonál ez egyik legszebb, amivel valaha dolgoztam, igazi meglepetéseket tartogat. Megfelelő szögben tartva különleges, bársonyos fényjátékkal kényeztet. Tapintásra ingerel, ugyanakkor a szemem sem tudom levenni róla. Ellenpontként, kiegészítésként pedig nagyszerűen működik ez a gyönyörű, fényes bronzos selyemfonál. A december 2-ai Wampra is viszek ezekből az ékszerekből. Gyertek, próbálgassatok!

Katartikusan gyönyörű ez a film. Philip Scott Johnson készítette. Eddig csaknem 13 millióan látták (lehet, hogy te is köztük vagy?), és a Youtube szavazói az év legkreatívabb filmjének választották. Számomra azt üzeni, hogy a szépségnek nagyon sok arca van, nem kell bedőlni az aktuális ideálnak, csak a szemüvegünket kell átállítani, hogy meglássuk azt, ami mindenkiben szép. Azt hiszem, valami ilyesmi miatt lettem öltöztetőnő.

Arra, hogy egyszerű de látványos ajtó- vagy szobadíszt, koszorút fűzzünk belőle. A legjobb akkor elkészíteni, amikor épphogy őszbe csavarodtak a fák, vagyis amikor még nedvdúsak és sértetlenek a levelek.

Kis szerencsével azonban még most is találhatunk a lombjuktól lassan megváló fákat. Ez a gingko például a pesti Duna-parton, a Vigadó előtt szerencsére elég lustán veti le a lombját, így tegnap még gyönyörű sárga szőnyeg borította az törzse körül a füvet.

Ezt a szépséges fát pedig még november elején korán reggel fotóztam egy falusi út mellett a Dunakanyarban. Hálás voltam a napnak, hogy ilyen gyönyörű fényben fürdette a fát. Délután aztán visszatértem a gyerekekkel, hogy elkészítsük a koszorút.

Hozzávalók: egy szép fa, 60-70 cm hosszú erős, de hajlítható drót, szorgos kezek és erős derék a hajolgatáshoz. A leveleket egyszerűen fel kell fűzni a drótra, majd amikor nagyjából 60 centire már felfűztük őket, kört formázunk, a drót két végét pedig összecsavarjuk, majd elrendezzük a leveleket, és kész is a koszorú. A levelek idővel persze pöndörödni kezdenek, ahogy megy ki belőlük a nedvesség, de attól a koszorúnk még szép marad.

És hogy télen is időszerű legyen, fújjuk le fehér spray-vel, kössünk rá színes szalagokat, majd akasszunk rá egy szép díszt, ahogy itt is látható. Ezt a koszorút még tavaly készítettem más formájú levelekből.